Ez a mai nap annyira betett, hogy szellemileg se vagyok a blogírás magaslatán – kicsit lehet, hogy össze-vissza lesz. Képek linkelésére meg végképp nincs energiám, majd utólag pótlom… (U.i.: végül reggel folytattam.)

Nagyon tanulságos volt az egész nap. De kezdem az elejéről :)

Sőt még az előző napi szállásról írnék annyit, hogy nagyon kulturált, nemrégiben felújított, és a kilátás se rossz a 2. emeleti mosdóból.

Ma korán reggel kidobott az ágy, de a mai nap tervezgetésével eléggé elröpült az idő. Olyan információt kaptam, hogy legkésőbb 9-ig el kell indulni, mert 6-ig oda kell érni Dobogókőre a szálláshoz. Én vidáman indultam el negyed 9-or, hogy bőven lesz időm a túrára, hááát… – Érdemes tényleg korán elindulni, mert érhetnek meglepetések!

Buzgón fotóztam az útba eső + távolról jól látható épületeket, majd kerestem egy boltot, mert vasárnap lévén nem tudtam, hogy később találok-e nyitva bármit is (tehát képes voltam még a kenyeret is végig cipelni…) Érdekes templomokat, ex-zsinagógát, tök üres, bezárt bazársoron iszogató bácsikákat láttam. Kiérve a városból megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor többször is esett korábban – a dagonya elkerülhetetlen volt (eleinte próbáltam minden alkalommal a legjobb, legkevésbé besározódó utat választani, de aztán jöttek olyan pocsolyák, ahol nem volt semmiféle jó választás… Az első tanulság, hogy nem minden pocsolya-közötti föld-rész (mármint nem Amerika, meg ilyesmi :) ) az, aminek látszik. Az egyik például rálépés hatására kb. 8 centire nyelte el azon nyomban az egyik, majd közvetlenül utána a másik bakancsomat is. Szóval csak óvatosan a feltételezésekkel.

Újabb felfedezés: A zarándok nem pisil, izzad… (legalábbis én picivel a cél előtt mentem el először…) – ehhez közrejátszik valószínűleg a tetemes, limiten felüli hátizsák-súly. – Tudom, hogy csak a legszükségesebbeket szabad magunkkal vinni, de én ezekre mind azt mondtam. Illetve megbeszéltem, hogy az időközben feleslegesnek bizonyulókat majd a Normafánál leadom. Ám a nap végén felmerült bennem, hogy előrébb kéne ezt hozni…

A természet próbált figyelmeztetni, ha rossz útra tévedtem – az elején – olyankor mindig pókháló ütközött az arcomnak :) . Később voltak komolyabb problémák, amikor ezt elfelejtette tudtomra adni :) – Igazából az ember rá van kényszerítve, hogy jelen legyen (sőt szó szerint is egy jelen kell haladnia ;) ) – amikor egyszer-egyszer elgondolkoztam, rögtön le is tértem az útról.

A Vörös-kereszt után például találkoztam egy kutyáit sétáltató sráccal, aki érdeklődött, hogy merre tartok, elvisz-e az út dobogókőig. Kiderült, hogy foglalkoztatja a zarándoklás is; erre föl elválásunk után ezen a találkozáson gondolkodtam, és el is tévedtem :) – mondjuk a zarándokok 90%-éka el szokott itt tévedni, de nem is csodálom, mert nagyon félrevezetőek a jelzések! –

A jelzett ponton elvileg a rét széle van, és le kell kanyarodnunk balra (fentről érkezünk) ... Ám ahogy jövünk, a rét szélén menő autókkal kijárt út és a rét között pár fa található, melyen ott is van a sárga jelzés két irányú nyíllal, mintha egyenesen kellene az úton tovább menni – voltaképpen arra is rét szerűség van. Namármost én az előzőeken gondolkodva, térképet nem elővéve mentem tovább egyenesen – az út kicsivel ezután jobbra felkanyarodik, majd még egy-két kis kurfli után egy magason lévő barna házhoz visz, illetve a kerítés végénél elkanyarodik balra, mentem rajta tovább, és gyanús lett, hogy sehol semmi jelzés, aztán felkanyarodik az erdőbe az út (ahogy a térképről is emlékeztem, csak az lett gyanús, hogy túl korai még ez). – Gondoltam visszamegyek a barna házhoz (kb. 50m-t mehettem azóta), és a tornácon telefonáló úrtól érdeklődök a jelzés folytatásáról. Ő sajnos nem tudta, merre megy, azt mutatta meg, hogy merre van dobogókő, merre van a műút, és merre van a diós-völgyi forrás. És hogy érdemes lemennem Diós-völgybe, ott biztos tudnak segíteni. El is indultam tehát ugyanarra, ahol az elébb visszafordultam, de mivel semmilyen értelmes mértékben járható utat nem találtam Diós-völgy irányába, újból megálltam, és inkább visszamentem arra a pontra, ahol még láttam a jelet (és közben megnéztem, merre van észak). Mivel az információk hatására teljesen összezavarodtam, az jutott eszembe, hogy minden infót le kéne írni, és kiválasztani azt, amelyik téves; mert jelenleg úgy láttam, hogy azok alapján pont ellentétes irányból kellett volna érkeznem… (Utólag tudom, hogy az egyik mondatát értettemfélre a faházas úrnak.) Ám az órára pillantottam, és láttam, hogy annyira meg vagyok csúszva időben, hogy igencsak veszélybe került az, hogy 6-ra odaérjek a szállásra; így mivel az alvóhelyem megléte került veszélybe, kénytelen voltam bekapcsolni a GPS-t a mobilomon (bár nagyon el akartam ezt eleve kerülni), és annál az ominózus jelzésnél láttam, hogy még rajta vagyok a sárgán (Humap program) és elkezdtem gyalogolni a tév-úton, és mutatta, hogy nem, ott balra vinne a turistaút – csakhogy balra az ég egy adta világon semmi nem volt kitaposva, az volt maga a mező. Mindegy, követtem a mobilt – kiugrasztva tőlem 1 m-re egy hatalmas fácánt (nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban :) ), és hátranézve – a már említett fa jelzéssel pont átellenes oldalán, szembe, láttam egy sárga jelzést – na álljunk csak meg?! Hogy mehet egy fa két oldalán ugyanaz a turistaút? --ráadásul, mivel ez frissebbnek tűnt, és pont a mező felől érkezőket igazította útba, valószínűleg ez a helyes. Picit továbbhaladva találtam is egy autókkal kijárt olyan utat, mint amin eddig haladtam – és az valóban arra kanyarodott, ahonnan eredetileg jöttem, csak jóval enyhébb ívben… Tehát a megoldás: a Vörös-kereszt után (ahol a sárga tovább követi a rét szélét) – kövessük nagyjából a térképen, hogy mennyit merre kanyarogtunk, és amikor az ujjammal jelzett részre érünk, akkor az – ezek szerint két párhuzamos útból a „fasor” mező felőli oldalán lévőt válasszuk, ne a másik oldalán futót, mert az félrevezet!

Még egy olyan élményem volt, ami fura jelzésekből adódott: a Hoffman fogadót gondoltam megkukkantom, és ott volt egy jel, miszerint a kék M, illetve a zöld + mintha a fogadó közvetlen szomszédságában folytatódna, volt is egy villamos szekrény, a zarándokút jelével; de útnak nyomát se láttam, csak hatalmas susnyást (szűk bevágás volt ez az erdőben), megpróbáltam nekiveselkedni, de valami vékony farakás lehetett valami lyuk felett benőve szúrós növényekkel – még négykézláb is csak másodjára sikerült (először megijedtem, hogy ropognak, és törnek el alattam a faágak sorra. Nagy nehezen, csomó karcolással tarkítva túljutottam, majd 10-20m múlva látom, hogy balról a fasoron keresztül jön egy kitaposottabb, út – na, az lehet az új nyomvonal – vagyis ha meg is néztük a fogadót, menjünk vissza a kereszteződésig, onnan biztos lesz jel felfelé.

– Belegondoltam, hogy egyes ismerőseim épp vizsgára készülnek – az mennyire más megpróbáltatás :) (remélem sikerül nekik!) – bizonyos pontokon azt mondtam, lehet, hogy én is inkább azt választanám :)

Még a vaskapunál beszélgettem másokkal is; egy idősebb csoport néhány tagja sétált fel a fiatal Mária szoborig – pont mikor el kezdtem volna beszédbe elegyedni vele… :) Egy hölggyel beszélgettem, és közben rádöbbentem, hogy bennem is megvan egy olyan tulajdonság, ami lehet, hogy kívülről nézve ennyire visszatetsző?.. – Változtatni szeretnék – nem is sejtettem, hogy ennyire önismereti lesz ez az út. Mivel érdeklődtek, hogy hova megyek, el kezdtünk picit beszélgetni – patthelyzet volt, mert én még szerettem volna egyedül lenni a szobornál, ők meg, míg bárki mondott valamit, addig maradtak (időbeli csúszásomhoz ez is hozzájárult – mert szívesen beszélgettem velük, és ezért nem is akartam udvariatlan lenni). Egyikük ajánlotta, hogy Solton van egy jó kilátó, közel a zarándokszálláshoz, nézzem majd meg. Megköszöntem a tippet, majd odébbálltam. Sajnos már ekkor kicsit teljesítménytúrává változott a dolog, nem tudtam úgy élvezni, mert sietni kellett.

A szállásról:

Jurtában foglaltam szállást, a zarándokoknak külön van egy, talán mondanom sem kell, hogy teljesen egyedül voltam, sőt azt hiszem a másik 3 jurtában sem aludt senki… Érdekes, az este pulcsiban bújtam be a hálózsákba, de 3,5 fél óra alvás után arra ébredtem, hogy fázom, így lekaptam egyet a bent található takarók közül. Izgalmas természetközelben aludni, most is csicseregnek a madarak, sőt az előbb a hosszú kéményen keresztül mg valami méhecske is bejött, de pár perc múlva távozott is :) – ugyanakkor az időnként felettünk hangosan elhúzó repülőgép eléggé illúzióromboló.

Az egész a zsindelyes sífelvonós épülethez tartozik, ahol megkóstoltam a specialitásukat érkezéskor: a forró gyömbért (egyéb fűszerekkel) – igen jól esett :)

Pista passió:

Reggel nem értettem, irt fáj a jobb kulcscsontomnál, hiszen egyenletes a táska terhelése, aztán rájöttem, hogy a fényképezéshez megemelem a kezemet...

Reggel már volt vízhólyagom, este viszont nagyítóval kell olyan felületet keresni, ahol nincs :) és a reggelire felrakott tapaszt sem igazán értem, csinált-e bármit is.

A táska túlsúlya miatt (le se merem írni, de a testsúlyom kb. 23%-a, az ideális 10-15 helyett) elég sok helyen fáj…

Az utolsó kilométereken nagyon határán voltam mindennek...

Bár tegnap már közvetlenül rendelés után éreztem, hogy nem barack, hanem inkább almalé esne most jól – ma a testem a végkimerülés határán számomra értelmezhetetlen jeleket küldött )nagyon leizzadtam, ugyanakkor elkezdtem fázni, egy pólócsere után se lett jobb, majd dzsekit magamra kapva se… – De ez már azon a pár kilométeren volt, amikor a tempómat meg se közelítve vonszoltam már magam, sűrűn megállva, folyadékot pótolva.

Mivel az, mint láttuk nem jó, hogy állandóan azon gondolkozok egy esemény után, hogy hogy írom meg a blogban; más módszert fogok kipróbálni. – Igyekszem majd hangjegyzeteket készíteni, és a túra után otthon begépelni, képekkel tarkítva – a túra közben pedig csak a leglényegesebbeket leírni.