Már Dabas után nem sokkal elkezdtem írni, mert annyira elegem lett abból, hogy kilométereken keresztül velem egy magas, vagy magasabb szúró susnyásban kellett törnöm az utat, ha lesz még ilyen, inkább keresek egy műutat.

Később egy szakaszon eleve nem is kockázattam, hanem mentem az azzal azonos hosszú, föld és műutat tartalmazó részen. Ott ért a legfurcsább dolog is aznap. Megállt mellettem egy Opel Astra , és kiszólt a sofőr, hogy beszélek-e angolul. Mutatta a benzinszint jelzőt, hogy mindjárt kifogy, én rögtön elkezdtem a telefonom keresni közeli benzinkutat -- közben ő hablatyolt mindenfélét  (kicsit olyan érzésem volt, hogy azért kérdezte, hogy beszélek-e angolul, mert ő nem, és így megnyugszik, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk beszél :) ). Levette a gyűrűjét, és mutatta, hogy 10g arany; de mire leesett, hogy valószínűleg forintot szeretett volna tankolásra, addigra már tovább hajtott...

Egyébként reggel konstatáltam, hogy 12 lábujjam van --  tehát máris adott nekem valamit ez az út ;) . A nagylábujj és a mellette levő közé nőt lábanként 1-1 vízhólyag (ezen felül még 5 újat számoltam belőlük) -- bár az is lehet, hogy egy homokszem tokozódott be, és most igazgyöngy készül ;) .

Szerintem egyébként már majdnem minden errefelé élő fajt láttam, bár méretben kb ugyanakkora volt tegnap az a két hatalmas nyuszi, mint ma az édi mini őzike. Megtudtam, hogy szitakötőből se csak az az egy féle van amit amúgy vízpartokon látni szoktunk, hanem kék, zöld, arany és átmeneteik is különböző méretben.

Mindenesetre továbbra sem osztom Petőfi véleményét -- szép-szép, de nekem kellenek a hegyek!

Ebből kifolyólag, és abból is, hogy ma majdnem 40km-t megtettem 12 óra alatt -- de feleslegesnek érzem az ekkora haladást -- döntöttem úgy, hogy kihagyom a kunszentmiklósi alternatív szakaszt, és holnap csak 20km-t gyaloglok kényelmesen. (Pedig napi 35km-ekkel még egy napot is be lehetne hozni...)

U.i.: az előző részben említett sziget: Dabas-Sári-ból kifelé van egy Szent Jakab szobor (amelyet a zarándokút kapcsán állítottak, és szenteltek fel), illetve utána egy Szent Jakab út, melyen kilátó is található, illetve egy sziget, amelyet Ezerkilencszáznyolcvankilencesek szigetének hívnak.

Menet közben furcsa volt hogy egy elhunyt fiúnak is lehet templomot emelni (Borzaspusztai romtemolom) -- nem tudom miért, de eszembe jutott Para-Kovács egy mondata (valamelyik könyvéből): Isten baranyai.

A szállás: egy motel Ráckevén semmi különös -- bár a víz erősen valamilyen fémes ízű, úgyhogy nem ebből fogom a flakonjaimat megtölteni.

Új bejegyzésemet a szigetemet fürkészve kezdem írni.

Mivel ma lesz a leghosszabb a táv, nem akartam reggel 1,5 órát elszúrni a blogolással, így apránként bővítem, mikor megpihenek. Amikor kész lesz, a címbe beleírom a városokat és a távot.

Szóval: gondoltam nyugis nap lesz, fürdök egyet a Rukkel tavakban, majd kényelmesen haladok tovább. Mindez 11 tájékán borult, mert mikor már majdnem odaértem a tavakhoz, hatalmas belvíz és sártenger fogadott. Eleinte próbáltam mindenféle módon túljutni rajta, de egyre rosszabb lett a helyzet. Az út úgy nézett ki, hogy jobbra -- ha jól emlékszem -- kukoricás, balra pici töltés, túloldalán vízzel teli árok. Amikor már az út és a kukoricás is vízben állt, próbáltam valahogy a pici töltésen haladni, de az meg tele volt kis fákkal, bokrokkal -- egy ponton viszont képtelenség lett volna hátizsákkal átjutni --  mivel a választási lehetőség leszűkült a vízre vagy a sűrű mindenhol ággal elzárt 3m-es fára. Így kénytelen voltam visszafordulni -- addigra persze csupa sár és víz szandálommal -- és tenni egy hatalmas nagy kitérőt Dunavarsányon keresztül. Melynek végéből a rukkel-tavi strand lecsípett egy 100m-nyi utat, így a termőfölden keresztül kellett mennem -- nagyon óvatosan, mivel a levágott növények szára vége a földtől 5-10 centire volt, így potenciális veszélyt jelentett a lábamra...

Mindezek után a strand egyik szélén megkérdeztem, hogy van-e kedvezmény a zarándokoknak, mivel egy csobbanás erejéig mennék be, és a felnőtt napijegy 1500 forint. Azt mondta, nem tud róla. Mentem tovább, a másik bejáratnál is érdeklődtem, ott megkérdezték a főnököt, aki azt mondta: a zarándokok vendégek egy kávéra, és szétnézhetnek, ha viszont fürdeni is akarnak, az egy gyerekjegybe kerül (1000) , mivel mindezek után képtelen lettem volna úgy bemenni, hogy csak nézem ahogy mások fürdenek, csobbantam egy 10-15 percet, és mentem tovább.

Elgondolkodtam azon, hogy legközelebb sátorral jövök, és akkor nem kell állandóan a szállásra sietni, vagy pedig hozok magammal egy elefánt ( :) ), az nem csak a sártól véd, hanem árnyékot is ad...

Útközben láttam előttem terelgetődő birkanyájat káromkodó juhásszal, majd ló+ekével földjén bűvészkedő másik káromkodó bácsit.

Kétszer kidobott kakukkos-órát is hallottam, bár az egyiknél nem értettem miért kellett, mivel majdnem pontosan 6-kor kakukkkolt ;) .

Az Ócsai kavicsbányából, mikor mellette mentem el, kirontott vicsorogva, ugatva a házőrző kutya -- én határozottan ráordítottam, hogy "mész innét!" -- mire ő megtorpant; s bár ugatott vicsorogva tovább,  meg egy picit talán utánam is jött, nem mert közelebb jönni. -- Őrá, és a Sári szállás utcájában túlbuzgó, kerítésen átbújó kis korcsra jó felkészülni.

A szálláson fantasztikus vendégszeretettel fogadtak, kaptam teát, pogácsát; itt is beszélgettünk egy jót, és reggel -- mivel a gondnok a rétesházban is dolgozik rétes-sütőként (mármint nem ő a sütő, hanem ő az aki süt; ) )-- még a rétest is meg tudtam kóstolni.

Új nap újabb lábbeli próba, természetesen ez szintén teljesen máshol törte fel a lábam -- talán a legjobb akkor lenne, ha mezítláb mennék :) .

Sajnos picit elvesztettem a kialakult kapcsolatot a természettel, és a városban sétálás ezen nem segített. Mindenesetre érdekes látnivaló így is akadt bőven (aki szereti az elhagyott uzemeket, annak meg pláne...).

A Kopaszi gáttól lefelé a Dunán lépten-nyomon kajakosokba botlunk, és horgászból sincs kevés. A Hárosi öböl is tele volt emberekkel, pedig az annyira nincs közel a városhoz.

Budafokon jól nézzük meg a régi templomocskákat, mert Szigetszentmiklóson főként modernekkel fogunk találkozni.

Menet közben az M0-ás hídon megszólított egy biciklis, hogy a zarándok utat járom-e, mert ő is tervezi, egyelőre a Pest-Szekszárd részt tette meg biciklivel. Elmondta, hogy mostantól jön a jó rész. -- Bár úgy sejtem, nem a Lakihegyi adótoronyra gondolt :) -- engem az mégis lenyűgözött -- jól körüljártam, és számomra az volt a nap csúcspontja, pedig a nap végén a tanösvény a Duna parton se volt kutya (illetve kutya az volt :P ). -- Valószínűleg azért, mert a Római parthoz közel fölnőve a Duna különféle part-arcait (nem party-arcait!) jól ismerem. -- Egyébként ez az idilli rész nem közvetlenül a kijelölt zarándok úton van, hanem a Szent Miklós templomnál a Duna felé lekanyarodva érhető el. -- Itt is, illetve mikor az útkereszteződéseknél elbizonytalanodunk, újfent javaslom a Humap térkép használatát (kikapcsolt GPS-el, egyébként nem poén) -- mivel a zarándokút is végig fel van tüntetve benne, és többek között a tanösvény is.

A szállás még a régi házszámozás szerinti 89-es, amelyik a bal oldali házikókat számozta sorba -- páros-páratlan oldal nélkül, így amikor a jobb oldalon elhaladunk a 87 mellett, ne akarjunk a szomszédba becsöngetni, mert nem biztos, hogy olyan szívélyesen fogad mint Mária a gondnok 20-30 házzal odébb. Egyébként meg fogjuk ismerni a szállást, mert kint van az első hosszú faházon a zarándokút logója, és mellette 4 alpesi, földig érő tetejű faházikó található.

Este egy jót beszélgettünk, és megint kaptam valamiféle tükröt, mert sokmindenben hasonlítunk, és így úgymond kívülről láthattam picit magam

Találtam képgaléria funkciót, bár ez csak 100 képet enged egy galériába, úgyhogy 2 lesz egymás után! :) (nincs most több időm tovább válogatni). -- Képaláírásokat igyekeztem több helyre beszúrni.

Mivel hogy itthon voltam, újból lehetőség adódott képeket feltölteni -- álljon itt egy pár a teljesség igénye nélkül a 3. napról:

Fura volt látni, már többedjére, hogy bizonyos utak bár távolról lezártnak tűnnek, a túristáknak különféle megoldásokkal átjárhatóvá vannak téve (korábban volt egy létrás megoldás, itt pedig egy forgóajtós).

A zsákom egyensúlyozik sikeresen a rönk szélén.

Nyitvatartási anomália: kedden jártam ott...

Árnyjáték.

Máriaremete:

A szabadtéri oltár:

A szélén végigfutó városnevekből álló felirat mókás részlete.

Hűvösvölgyi Nagyrét:

Pár helyen találkoztam kisvonattal is:

Hullámvasút:

Szimpatikus, (talán) szív útja túristajelzés, és információs táblája:

Az első látásra -- "na nee, tényleg ez az?" -- kolostorrom:

Rátérünk a narancssárga jelzésre:

Makkosmária:

Csacsi rét:

Ismeretlen katona (egyszerre három is!) sírja:

A Normafa környéke:

Bizonyos helyeken a fehér téglalap túristajelzést követve maradhatunk a zarándokúton :)

Reggel az újabb tünet megjelenésének hatására úgy döntöttem, hogy mivel az útvonal bár a Duna mentén halad, mégsem érinti Paksot, elmegyek a szakorvoshoz egy kis sugárzásért. Szerencsére csak egy enyhe asztma alakulhatott ki, az meg kezelhető; úgyhogy holnap folytatom az utam.

Azért próbáltam ma is gyalogolni (tömegközlekedés helyett), bejáratva a szandált, így ma is megtettem 12,6 km-t -- Ezzel, és a menetközben már sokadszorra áttervezett útitervvel összesen kereken 400km-re jön ki a hossz.

Mivel ma nem a zarándok útvonalon gyalogoltam, nem lenne fair a többi zarándokkal szemben kedvcsináló képeket feltenni; viszont az előző napokból hamarosan teszek fel párat (egy óra küzdés után sikerült valahogy bekapcsolni a tabletet, és lementeni róla a képeket). 

Egyébként érdekes módon, bár itthon voltam, nem volt nehéz megállni, hogy ne csak olyan dolgokat csináljak, amit egy átlagos zarándokszálláson tennék. (Egyedül a zongorázásban engedtem a kísértésnek ;) )

A mai napot lazára vettem, nem rohantam ki Szigetszentmiklósra, mint Szent Pál az oláhokat -- vagy valami ilyesmi ;) Más cipő, más környezet -- szokni kell (ez szerencsére teljesen máshol töri/nyomja a lábamat -- fő a változatosság :) ). De végre olyan tempóban haladtam, és arra csalingáztam ahogy/amerre kedvem tartotta.

Figyelmesen nézelődve haladtam, és olyan korábban rendszereden járt útvonalon is találtam meglepő dolgokat, amiket eddig nem is értem, miért nem vetem észre -- pl.: a Bartók Béla úton van egy Bartók halláscentrum, melynek tulajdonosai szerintem bele se gondoltak, hogy a hallókészülékeken túl árulhatnának például abszolút hallást, kvárt hallást, meg diatónikus skálahallás-kibíró készüléket...... De a várnak is olyan szegleteit fedeztem fel, amelyekről nem is sejtettem, hogy léteznek.

Nagyon sokat számított a kb. 5 kilóval könnyebb, immáron 12 kilós zsák; bár egészségügyi problémáim kb. ugyan úgy elő-elő jöttek. Ami azért végig kérdőjelként motoszkált bennem, ám a nap végén, mivel különböző okok miatt végül a két XI. kerületi zarándokszállással sem sikerült időben lebeszélnem az estét, így az egyiktől kénytelen voltam hazajönni tömegközlekedéssel; és itthon műszerrel a saját logikám szerint a legrosszabb eshetőséget ki tudtam zárni; tehát folytatom az utamat holnap.

Lelki/spirituális aspektusból -- amely számomra a fő mozgató rugó -- úgy érzem, egyre közelebb kerülök a várt végeredményhez. Kezdek összehangolódni mindennel: elég csak olyan példákat említem, hogy ránéztem egy ugató kutyára kérdőn, és abba hagyta az ugatást, gondoltam valakire, erre a következő sarkon a vezetéknevével megegyező utcába kellett befordulni; gondoltam egy bizonyos fajta madár vezetéknevű barátomra, és abban a pillanatban megjelent egy olyan madár, és elkezdett hangot kiadni; vagy egy "jöhetne már valami" gondolatomra egyből két valami is megjelent, nem győztem a fényképező objektívjét kapkodni.

Az időjárás nagyon szeszélyes volt, a perzselő Nap után Mátyás templomnál kapott el a felhőszakadás, de a fények fantasztikusak voltak délután. A nap végére tartogatta magát a tetőpont: a Gellérthegyi sziklakápolna lenyűgöző, hát még az egy teremmel odébb lévő míves fa faragványokból felépített terem -- mindenképp érdemes megnézni (nem tudom, eddig hogy nem láttam) -- még pecsételnek is! :)

Rájöttem, hogy a fizikai szenvedés nagyon rá tudja nyomni a bélyegét a túrára, elvonja mindenről a figyelmet; és egyáltalán nem engedi élvezni az egészet. (Itt most nem csak a vízhólyagokra, térd és csípő fájdalmakra gondolok, mert az belefér, hanem más egészségügyi problémákra. -- El is határoztam, hogy több dombos-hegyes szakaszt nem fogok bevállalni, csak Szekszárdig megyek.) 

De ma eljutottam végre a Normafához, és meg tudtam szabadulni cuccaim egy részétől -- mivel felesleges nem nagyon volt, inkább a meglévőek könnyebb változatokra cserélésével tudtam kilókat nyerni. Illetve a blogolás is szegényesebb lesz, mivel az útra beszerzett tabletem bekapcsolhatatlanná vált, ezzel az előző 3 nap kb. 1300 fényképének is lőttek... -- Gondoltam adok egy esélyt a Dacia után a román mérnököknek (Allview márka) -- ezt  eljátszották...

Bár levontam a tanulságot az előző napból, mégis később tudtam csak elindulni, mint vasárnap; viszont Pilisszentivánon a szállásnál nem volt meghatározva legkésőbbi érkezési idő – igaz célszerű sötétedés előtt odaérni.

A mai nap kezdtem picit jobban ráhangolódni az erdőre, pl.: mindig időben észrevettem, mikor csigára lépnék… Illetve egyre több belső ötletem volt, hogy most kéne felvenni az esőkabátot…

Az időjárás kegyes volt hozzám, mert dörgést, villámlást is láttam, de mind elkerült (a sziklakápolnától gyönyörűen lehet látni, hol esett éppen.

Csak egy kis csendes eső kapott el Pilisszántóból kiérve.

Gondolkodtam, miket lehetne kitenni a csomagból, és hiába szedtem össze pár dolgot, ma pont hogy használnom kellett őket… Például a túrabotot, mivel volt olyan saras-csúszós hely, hol semmibe sem lehetett megkapaszkodni; ráadásul amint felértem azon a 3 m-en, vállig érő csalán fogadott; így a poncsó belsejébe visszahúzott kezekkel tudtam csak haladni, a bottal előre leverve a növényekről a vizet.

A mai nap sok forrást érintett, finomabbnál finomabb vizűeket. A szentkút gyógyító vizéből mindjárt 2l-t is vételeztem – rám fér… .. Itt szerencsére érkezésemkor mentek el az előző látogatók, így egyedül maradhattam egy picit a szabadtéri kápolnában. Tovább indulva találtam egy érdekes, faragott fát, mely sajnos úgy néz ki már nem él; érdekes a faragvány arca, engem a földönkívüliek szokásos ábrázolására emlékeztet.

Pilisszántó előtt a kőfejtő (?) mellett nem rég felépített sziklakápolna lenyűgözött.

Egyben modern, és ugyanakkor hagyománytisztelő; nagyon ötletes.

Egyedül a Mária(?) szobor arca volt fura számomra.

A csillagösvényen, szép, érdekes tartalmú fa szobrok között visz föl, alá utunk – mindkét oldala hordoz információt a szobroknak.

Pilisszántón sajnos a templom nem volt nyitva, ahol egy érdekes kőre bukkantak pár éve; viszont a régi temetőben meg tudtam nézni Boldog Özséb síremlékét, itt olyan jó érzés fogott el.

Végül még bőven világosban érkeztem meg Pilisszentivánba a plébániára; és vettem gyorsan egy forró fürdőt, mivel az út során folyton le voltam izzadva, és hiába próbálkoztam széldzsekivel, cipzár-huzogatással védekezni a hűvös szellő, erdei klíma ellen, nemigen volt hatásos (igaz belső melegítés gyanánt többször énekeltem is :) ). 10-körül már le is feküdtem, és ma sikerült már 7 órát is aludnom – ha később feküdtem volna le minimum egy órával, akkor mint reggel kiderült, valószínűleg a harang ébresztett volna :)

Egyéb képek:

Ez a mai nap annyira betett, hogy szellemileg se vagyok a blogírás magaslatán – kicsit lehet, hogy össze-vissza lesz. Képek linkelésére meg végképp nincs energiám, majd utólag pótlom… (U.i.: végül reggel folytattam.)

Nagyon tanulságos volt az egész nap. De kezdem az elejéről :)

Sőt még az előző napi szállásról írnék annyit, hogy nagyon kulturált, nemrégiben felújított, és a kilátás se rossz a 2. emeleti mosdóból.

Ma korán reggel kidobott az ágy, de a mai nap tervezgetésével eléggé elröpült az idő. Olyan információt kaptam, hogy legkésőbb 9-ig el kell indulni, mert 6-ig oda kell érni Dobogókőre a szálláshoz. Én vidáman indultam el negyed 9-or, hogy bőven lesz időm a túrára, hááát… – Érdemes tényleg korán elindulni, mert érhetnek meglepetések!

Buzgón fotóztam az útba eső + távolról jól látható épületeket, majd kerestem egy boltot, mert vasárnap lévén nem tudtam, hogy később találok-e nyitva bármit is (tehát képes voltam még a kenyeret is végig cipelni…) Érdekes templomokat, ex-zsinagógát, tök üres, bezárt bazársoron iszogató bácsikákat láttam. Kiérve a városból megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor többször is esett korábban – a dagonya elkerülhetetlen volt (eleinte próbáltam minden alkalommal a legjobb, legkevésbé besározódó utat választani, de aztán jöttek olyan pocsolyák, ahol nem volt semmiféle jó választás… Az első tanulság, hogy nem minden pocsolya-közötti föld-rész (mármint nem Amerika, meg ilyesmi :) ) az, aminek látszik. Az egyik például rálépés hatására kb. 8 centire nyelte el azon nyomban az egyik, majd közvetlenül utána a másik bakancsomat is. Szóval csak óvatosan a feltételezésekkel.

Újabb felfedezés: A zarándok nem pisil, izzad… (legalábbis én picivel a cél előtt mentem el először…) – ehhez közrejátszik valószínűleg a tetemes, limiten felüli hátizsák-súly. – Tudom, hogy csak a legszükségesebbeket szabad magunkkal vinni, de én ezekre mind azt mondtam. Illetve megbeszéltem, hogy az időközben feleslegesnek bizonyulókat majd a Normafánál leadom. Ám a nap végén felmerült bennem, hogy előrébb kéne ezt hozni…

A természet próbált figyelmeztetni, ha rossz útra tévedtem – az elején – olyankor mindig pókháló ütközött az arcomnak :) . Később voltak komolyabb problémák, amikor ezt elfelejtette tudtomra adni :) – Igazából az ember rá van kényszerítve, hogy jelen legyen (sőt szó szerint is egy jelen kell haladnia ;) ) – amikor egyszer-egyszer elgondolkoztam, rögtön le is tértem az útról.

A Vörös-kereszt után például találkoztam egy kutyáit sétáltató sráccal, aki érdeklődött, hogy merre tartok, elvisz-e az út dobogókőig. Kiderült, hogy foglalkoztatja a zarándoklás is; erre föl elválásunk után ezen a találkozáson gondolkodtam, és el is tévedtem :) – mondjuk a zarándokok 90%-éka el szokott itt tévedni, de nem is csodálom, mert nagyon félrevezetőek a jelzések! –

A jelzett ponton elvileg a rét széle van, és le kell kanyarodnunk balra (fentről érkezünk) ... Ám ahogy jövünk, a rét szélén menő autókkal kijárt út és a rét között pár fa található, melyen ott is van a sárga jelzés két irányú nyíllal, mintha egyenesen kellene az úton tovább menni – voltaképpen arra is rét szerűség van. Namármost én az előzőeken gondolkodva, térképet nem elővéve mentem tovább egyenesen – az út kicsivel ezután jobbra felkanyarodik, majd még egy-két kis kurfli után egy magason lévő barna házhoz visz, illetve a kerítés végénél elkanyarodik balra, mentem rajta tovább, és gyanús lett, hogy sehol semmi jelzés, aztán felkanyarodik az erdőbe az út (ahogy a térképről is emlékeztem, csak az lett gyanús, hogy túl korai még ez). – Gondoltam visszamegyek a barna házhoz (kb. 50m-t mehettem azóta), és a tornácon telefonáló úrtól érdeklődök a jelzés folytatásáról. Ő sajnos nem tudta, merre megy, azt mutatta meg, hogy merre van dobogókő, merre van a műút, és merre van a diós-völgyi forrás. És hogy érdemes lemennem Diós-völgybe, ott biztos tudnak segíteni. El is indultam tehát ugyanarra, ahol az elébb visszafordultam, de mivel semmilyen értelmes mértékben járható utat nem találtam Diós-völgy irányába, újból megálltam, és inkább visszamentem arra a pontra, ahol még láttam a jelet (és közben megnéztem, merre van észak). Mivel az információk hatására teljesen összezavarodtam, az jutott eszembe, hogy minden infót le kéne írni, és kiválasztani azt, amelyik téves; mert jelenleg úgy láttam, hogy azok alapján pont ellentétes irányból kellett volna érkeznem… (Utólag tudom, hogy az egyik mondatát értettemfélre a faházas úrnak.) Ám az órára pillantottam, és láttam, hogy annyira meg vagyok csúszva időben, hogy igencsak veszélybe került az, hogy 6-ra odaérjek a szállásra; így mivel az alvóhelyem megléte került veszélybe, kénytelen voltam bekapcsolni a GPS-t a mobilomon (bár nagyon el akartam ezt eleve kerülni), és annál az ominózus jelzésnél láttam, hogy még rajta vagyok a sárgán (Humap program) és elkezdtem gyalogolni a tév-úton, és mutatta, hogy nem, ott balra vinne a turistaút – csakhogy balra az ég egy adta világon semmi nem volt kitaposva, az volt maga a mező. Mindegy, követtem a mobilt – kiugrasztva tőlem 1 m-re egy hatalmas fácánt (nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban :) ), és hátranézve – a már említett fa jelzéssel pont átellenes oldalán, szembe, láttam egy sárga jelzést – na álljunk csak meg?! Hogy mehet egy fa két oldalán ugyanaz a turistaút? --ráadásul, mivel ez frissebbnek tűnt, és pont a mező felől érkezőket igazította útba, valószínűleg ez a helyes. Picit továbbhaladva találtam is egy autókkal kijárt olyan utat, mint amin eddig haladtam – és az valóban arra kanyarodott, ahonnan eredetileg jöttem, csak jóval enyhébb ívben… Tehát a megoldás: a Vörös-kereszt után (ahol a sárga tovább követi a rét szélét) – kövessük nagyjából a térképen, hogy mennyit merre kanyarogtunk, és amikor az ujjammal jelzett részre érünk, akkor az – ezek szerint két párhuzamos útból a „fasor” mező felőli oldalán lévőt válasszuk, ne a másik oldalán futót, mert az félrevezet!

Még egy olyan élményem volt, ami fura jelzésekből adódott: a Hoffman fogadót gondoltam megkukkantom, és ott volt egy jel, miszerint a kék M, illetve a zöld + mintha a fogadó közvetlen szomszédságában folytatódna, volt is egy villamos szekrény, a zarándokút jelével; de útnak nyomát se láttam, csak hatalmas susnyást (szűk bevágás volt ez az erdőben), megpróbáltam nekiveselkedni, de valami vékony farakás lehetett valami lyuk felett benőve szúrós növényekkel – még négykézláb is csak másodjára sikerült (először megijedtem, hogy ropognak, és törnek el alattam a faágak sorra. Nagy nehezen, csomó karcolással tarkítva túljutottam, majd 10-20m múlva látom, hogy balról a fasoron keresztül jön egy kitaposottabb, út – na, az lehet az új nyomvonal – vagyis ha meg is néztük a fogadót, menjünk vissza a kereszteződésig, onnan biztos lesz jel felfelé.

– Belegondoltam, hogy egyes ismerőseim épp vizsgára készülnek – az mennyire más megpróbáltatás :) (remélem sikerül nekik!) – bizonyos pontokon azt mondtam, lehet, hogy én is inkább azt választanám :)

Még a vaskapunál beszélgettem másokkal is; egy idősebb csoport néhány tagja sétált fel a fiatal Mária szoborig – pont mikor el kezdtem volna beszédbe elegyedni vele… :) Egy hölggyel beszélgettem, és közben rádöbbentem, hogy bennem is megvan egy olyan tulajdonság, ami lehet, hogy kívülről nézve ennyire visszatetsző?.. – Változtatni szeretnék – nem is sejtettem, hogy ennyire önismereti lesz ez az út. Mivel érdeklődtek, hogy hova megyek, el kezdtünk picit beszélgetni – patthelyzet volt, mert én még szerettem volna egyedül lenni a szobornál, ők meg, míg bárki mondott valamit, addig maradtak (időbeli csúszásomhoz ez is hozzájárult – mert szívesen beszélgettem velük, és ezért nem is akartam udvariatlan lenni). Egyikük ajánlotta, hogy Solton van egy jó kilátó, közel a zarándokszálláshoz, nézzem majd meg. Megköszöntem a tippet, majd odébbálltam. Sajnos már ekkor kicsit teljesítménytúrává változott a dolog, nem tudtam úgy élvezni, mert sietni kellett.

A szállásról:

Jurtában foglaltam szállást, a zarándokoknak külön van egy, talán mondanom sem kell, hogy teljesen egyedül voltam, sőt azt hiszem a másik 3 jurtában sem aludt senki… Érdekes, az este pulcsiban bújtam be a hálózsákba, de 3,5 fél óra alvás után arra ébredtem, hogy fázom, így lekaptam egyet a bent található takarók közül. Izgalmas természetközelben aludni, most is csicseregnek a madarak, sőt az előbb a hosszú kéményen keresztül mg valami méhecske is bejött, de pár perc múlva távozott is :) – ugyanakkor az időnként felettünk hangosan elhúzó repülőgép eléggé illúzióromboló.

Az egész a zsindelyes sífelvonós épülethez tartozik, ahol megkóstoltam a specialitásukat érkezéskor: a forró gyömbért (egyéb fűszerekkel) – igen jól esett :)

Pista passió:

Reggel nem értettem, irt fáj a jobb kulcscsontomnál, hiszen egyenletes a táska terhelése, aztán rájöttem, hogy a fényképezéshez megemelem a kezemet...

Reggel már volt vízhólyagom, este viszont nagyítóval kell olyan felületet keresni, ahol nincs :) és a reggelire felrakott tapaszt sem igazán értem, csinált-e bármit is.

A táska túlsúlya miatt (le se merem írni, de a testsúlyom kb. 23%-a, az ideális 10-15 helyett) elég sok helyen fáj…

Az utolsó kilométereken nagyon határán voltam mindennek...

Bár tegnap már közvetlenül rendelés után éreztem, hogy nem barack, hanem inkább almalé esne most jól – ma a testem a végkimerülés határán számomra értelmezhetetlen jeleket küldött )nagyon leizzadtam, ugyanakkor elkezdtem fázni, egy pólócsere után se lett jobb, majd dzsekit magamra kapva se… – De ez már azon a pár kilométeren volt, amikor a tempómat meg se közelítve vonszoltam már magam, sűrűn megállva, folyadékot pótolva.

Mivel az, mint láttuk nem jó, hogy állandóan azon gondolkozok egy esemény után, hogy hogy írom meg a blogban; más módszert fogok kipróbálni. – Igyekszem majd hangjegyzeteket készíteni, és a túra után otthon begépelni, képekkel tarkítva – a túra közben pedig csak a leglényegesebbeket leírni.